Az alább található részlet a könyvből való, de nincsen áttördelve, ezért itt-ott kötőjelek lesznek olyan helyeken is ahol nem kellene, hogy legyen! Ezért elnézést kérek, de mindennél fontosabbnak tartottam, hogy mihamarább elérhető legyen a szöveg, átszerkeszteni pedig nem volt még időm! Kellemes olvasást kívánok! Talán kedvet kaptok, hogy az egész könyvet elolvassátok ezután ;-) ! Ja, és várom a véleményeket, hozzászólásokat is! Előre is köszi!
A közzétett részletek egyéb helyeken történő felhasználásához a szerző engedélye szükséges. Ha ilyen igényed van, írj levelet az írónőnek (balra Menü 5. pont)
***
...
"Mostanában egyébként legjobban a 13-as szám foglalkoztat. Per-sze, ez nem véletlen, hiszen éppen 13 éves vagyok. A környezetemben és a világban mindenütt sokan igazságtalanul utálják ezt a számot, sőt, félnek is tőle, pedig nincs rá semmi okuk, legalábbis úgy gondolom.
Hasonlóképpen gondolkodom egyébként a többi babonáról is. Jómagam nem vagyok babonás, de a legtöbb ismerősömnek van valami-lyen babonához köthető szokása, mániája. Például fekete macskától való félelem, ha az átmegy előttük az úton, vagy a kéményseprő látványa – ez már önmagában is ijedtségre készteti a barátaimat.
Az én életem, ha összességében nézzük, remekül alakul, pedig körbevesz a 13-as szám. Igaz, van egy olyan mondás, hogy „Mindent a végén értékelj!”, de ez esetben ezt nem tudom megtenni, legfeljebb csak a halálom pillanatában. Egyébként pedig sok dolgot át kellett értékel-nem, és rájöttem, hogy ami néha rossznak tűnik, abból is sülhet ki jó dolog, csak ki kell várni a végét! Például, amikor új iskolába kellett mennem: azt hittem, itt a világvége, aztán meg kiderült, hogy tök jó ez a suli, és milyen szerencsés vagyok, hogy oda járhatok!
A 13-as szám gyakran felbukkan körülöttem, de ez csak most tudatosult bennem, ezért is késztetett némi elmélkedésre. Mindenesetre, arra szeretnék a továbbiakban példákat felhozni – méghozzá pontosan 13-at –, hogy a 13-as nem jelent feltétlenül szerencsétlenséget.
Először is, nézzük meg a problémát közelebbről!
Azt olvastam az interneten – amikor kutakodtam e témában –, hogy az Amerikai Egyesült Államokban például nincsen a szállodáknak 13. emelete. Ezt ne úgy képzeld el, hogy ott egy légüres tér van, hanem a 12. emelet után a 14. emelet következik. Persze, ettől még van 13. emelet, legalábbis szerintem, csak éppen másképp hívják, speciel tizen-negyediknek! Gondolom, ez a szokás azért alakult ki, mert a szállóven-dégek nem akartak a 13. emeleten szobát kivenni, így tehát legjobbnak látták, ha nincs is ilyen szint. (Lehet, hogy ez nem így volt, ez csak egy ötlet.) Mindenesetre, ha az USA-ba utazol, és ott egy szállodában meg-szállsz, ne csodálkozz, ha a liftben nem lesz 13. emeleti gomb! Vajon 13-as szobák sincsenek? …
Néhány állami vezetőnek is volt problémája a 13-as számmal kapcsolatban, például Roosevelt egykori amerikai elnöknek biztosan. Ő, és a francia Napóleon is olyan babonásak voltak, hogy soha nem ültek tizenharmad magukkal asztalhoz, akár tárgyalásról, akár étkezésről volt szó. Ezt Roosevelt úgy oldotta meg, hogy egyrészt eleve nem szerveztek neki soha 13 fős asztalt, másrészt viszont tartottak egy tartalék embert, hogy ha a hiányzó személyek miatt mégis éppen 13-an lennének, akkor az illetőt beültették tizennegyediknek. Lehet, hogy Napóleon nem volt ilyen elővigyázatos, és egyszerűen csak bojkottálta az ilyen „asztalo-kat”, magyarul nem ült le közéjük, talán rohangált fel s alá, kezét a kabátja gombolása közé dugva, ahogy a képeken látni szoktuk.
Tényleg, vajon miért dugta mindig az egyik kezét a kabátja gom-bolásánál a mellkasához, a szíve magasságában? Nem akarok a spiritu-ális témában ennyire előre szaladni, de – szerintem – lehetséges, hogy a szívcsakráját akarta megvédeni a „gonosz erőktől”, vagy az energia-vámpíroktól! A távol-keleti kultúrák szerint ugyanis minden egyes ember 7 különböző funkciójú fő energiaközponttal rendelkezik, ezeket hívják „csakrának”, s mindnek megvan a maga feladata. A „szívcsakra” ezek közül tehát az egyik, mégpedig a középső helyet foglalja el, ezen keresztül lehet például „elrabolni” az emberek energiáit. (Persze, nem ez az elsődleges szerepe, ez csak egy „rossz mellékhatás”!)… Már, ha egyáltalán ez tényleg így van…
Szóval, visszatérve az asztalhoz, én nem vagyok vallásos, de azt tudom, hogy a „tizenharmad magammal nem ülök asztalhoz”-misztikum Jézus utolsó vacsorája miatt van, ahol állítólag éppen tizenhárman ültek az asztalnál, melyből, mint tudjuk, egy személy (vagyis szegény Jézus) meghalt. A kereszténységben tehát innen eredeztethető a 13-as szám szerencsétlensége, legalábbis olvasataim szerint.
Nos! Még ha az meg is magyarázható, hogy miért ne üljünk tizen-hárman egy asztalhoz, az még mindig nehezen érthető számomra, hogy miért szerencsétlen nap a tizenharmadika. Mert, ugyebár, sokan annak tartják. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem hiszek ebben. Azt is biztos hallottad már, hogy a tizenharmadika még sokkal szerencsétle-nebb nap, ha éppen péntekre esik. Van is egy ilyen című klasszikus hor-rorfilm, amit én ugyan sosem láttam, de az interneten folyton-folyvást van rá utalás: Péntek 13. Egyszer mégiscsak meg kellene néznem… Na, majd ha betöltöm a 16-ot! J
Megint azt kell mondanom, hogy „nos”! A pénteknek tudom a magyarázatát! Állítólag ez azért van (mármint, hogy a péntek szeren-csétlen nap), mert régen, amikor még voltak kivégzések, azokat éppen pénteken tartották. Ha péntek, akkor kivégzés! Szörnyű idők lehettek! Azt is olvastam – de filmekben is láttam már –, hogy az emberek öröm-mel és hidegvérrel nézték végig az egymás után következő akasztásokat, vagy éppenséggel a fejlenyisszantásokat. Ez volt a szokásos pénteki programjuk: „Na, nézzük meg, ma kit akasztanak fel!” Az egyszerű halandók úgy várták ezt egész héten, mint ahogy manapság szokás a heti tévésorozatokat. No és, persze, Jézust is pénteken feszítették keresztre.
A 13-as szám szerencsétlen mivolta egyébként – olvasataim szerint – nem csak Jézus halála miatt alakult ki. Egyes nézetek szerint azért nem „jó” szám, mert a tizenkettes után következik, a 12-es pedig az egységet jelenti. A 13-as túl van az egységen, tehát nem jó. Ha nem kívánatos, akkor pedig szerencsétlen.
Gondolj bele, hogy a 12-es egység az élet mennyi területén jelen van! Nekem sem tűnt föl addig, amíg nem kezdtem el ennyire a tizen-hármassal foglalkozni.
Szóval, egy évben 12 hónap van. Az órát szintén 12 egységre osztották fel, s mint tudjuk, 12 óra eltelte után újra tesz egy kört a muta-tó. Az angolok tucatban gondolkodnak, ha mennyiségről van szó, ami szintén 12 darabot jelent. 1 tucat narancs az egyenlő 12 naranccsal. (So-sem értettem, mi a jó ebben a mértékegységben, de most már világossá vált! Nagyjából…)
Ennek ellenére, szerintem, nem szerencsétlen a 13-as. Nézhetnénk például úgy is – ha az egységnél maradunk –, hogy a 13-as az újrakez-dés száma. Tehát lehet valaminek a kezdete, jelenthet például születést, vagy jelentheti magát az életet. Minden nézőpont kérdése! Lássuk pozi-tívan a dolgokat!
Egy új dolog kezdetére jó példa az Amerikai Egyesült Államok. Ugyanis amikor 1776. július 4-én aláírták és elfogadták a Függetlenségi Nyilatkozatot, ezáltal megalapítva az Amerikai Egyesült Államokat, éppen 13 tagállam volt! Azt talán mindenki tudja, hogy az USA a világ vezető nagyhatalma, legalábbis az ipara igen fejlett, s úgy katonailag, mint politikailag igen nagy befolyása van a világon. Az „Újvilágot” sokan tartják a boldogulásuk netovábbjának, a lehetőségek országának – eltekintve az utóbbi évek nehézségeitől! Azóta, persze, jócskán felsza-porodott az államok száma…
Amerika számára tehát mindenképpen jó kezdést jelentett a 13!
Mellesleg, de semmiképp nem rosszindulatból, én nem nagyon csípem ezt az országot. Például, mint aktív környezetvédő, jól tudom, hogy tojnak a károsanyag-kibocsátás csökkentésére! Hatalmas kocsikkal közlekednek, amelyek sok üzemanyagot fogyasztanak, és sok „mérget” pöfögnek a levegőbe. A gyárak is borzasztóan „környezik a szennye-zetet” – hogy így fejezzem ki magamat, a nagypapám nyelvbotlása után, szabadon.
Arról nem is beszélve, hogy legtöbb élelmiszeripari „műkaját” is – amelyektől egyre betegebbek az emberek – ők találtak ki! Tudom, hogy ezt most szentségtörésnek fogod tartani, de ilyennek gondolom a „Meki”-t (McDonald’s-os kaját), és például a kólát is! Szeretném hang-súlyozni, hogy mindez, persze, az én szubjektív véleményem!
A demokrácia tekintetében viszont mindenképpen jó példát mutatott a világnak. Legalábbis, ahogy történelem órán erről beszélget-tünk, ezt a következtetést vontam le. Hiszen hol tartott például Magyar-ország, de akár egész Európa 1776. környékén? A demokráciát még hírnévből sem ismertük! Talán éppen az USA szolgáltatott példát Euró-pának, hogy országai megvívják a forradalmaikat, kisebb-nagyobb sike-rekkel? (Franciaország: 1789., Magyarország: 1848.) Ez, persze, csak egy költői kérdés…
Ha már a történelemnél tartunk, utazzunk vissza a cirka 2000 évvel ezelőtt történt eseményekhez: talán Jézus sem halt volna meg, ha csak tizenketten ültek volna az utolsó vacsora alkalmával az asztalnál? Hát nem hinném, hogy ezen múlott az élete!
Mindenesetre, én pozitív példákkal tudok szolgálni, legalábbis a 13-as számmal kapcsolatban. Itt van mindjárt elsőnek az éveim száma. Hiszen éppen 13 éves vagyok! Bátran állíthatom, hogy szerencsés év volt, hiszen már több mint a felén túl vagyok! Már csak néhány hónap (pontosan 5), és megkapom a személyi igazolványomat. Azt akarod mondani, hogy az elég sok idő, majdnem fél év van még addig? ... In-kább ne mond! … Én is tudom!
Szóval, „nemsokára” betöltöm a 14-et, és akkor már felelősséget kell vállalnom a tetteimért! Nem mintha sok problémát okoznék a szü-leimnek vagy más felnőtteknek a viselkedésemmel, de ismerek pár érdekes figurát, akik ugyanezt nem mondhatják el magukról. Nézzük például az Edmondot innen az utcából: az ő szülei már rengetegszer voltak a rendőrségen. Például, egyszer felgyújtott egy szalmabálát, mert rádobta a cigijét…
Minek cigizik egy 13 éves pötty emberke??? Olyan nagynak képzeli magát ettől? Mondjuk – szerintem – a felnőtteknek se kéne rágyújtani, szívják-fújják azt a büdös füstöt, aztán meg csodálkoznak, hogy állandóan köhögnek! A többi, később kialakuló betegségről nem is beszélve! Azt tudtad, hogy a cigarettafüstben lévő vegyi anyagok közül rengeteg az önmagában is rákkeltő anyag? Arra még csak elképzelésük sincsen a kutatóknak, hogy ezek keveréke miféle kárt tehet az ember egészségében! Azt már biztosan tudják, hogy egy szál cigaretta elszívá-sa is olyan súlyos csapást mér a szervezetre, hogy akár 100 mg C-vita-mint is kénytelen felhasználni a káros hatások semlegesítésére! Szerin-ted, szed bármelyik bagós is ilyen hatalmas mennyiségű C-vitamint? Hiszen, ha csak 10 szálat szív el valaki naponta, az is 1000 mg-ot jelen-tene ebből a csodaszerből! Nem hinném, hogy bárki is megtenné! Ha pedig nem szed, akkor a cigarettázással erősen mérgezi saját szervezetét, no és mindazokét, aki beszívják a füstjét! A tüdőben lerakódó kátrányt pedig még a C-vitamin sem tudja hatástalanítani!
Oké, nem fárasztalak tovább ilyen adatokkal, pedig ennél sokkal többet is tudnék mesélni a cigaretta káros hatásairól, mert egyszer a suliban – egészségtan órára – ebből készítettem kiselőadás, ráadásul csípőből ellenzem a dohányzást… Talán egyik korábbi földi életemben, ebbe pusztultam bele…"
***
"... Egy verőfényes napon, amikor szabad perceimet tengettem a kajáldánk egy csöndes szögletében, és az ebéd utáni kellemes semmit-tevésben mélyen elmerengtem, egy kellemes hang erőteljes megnyilvá-nulása (magyarul: hangosan köszönt valaki) hozott vissza e világba. Nem mintha a túlvilágon lettem volna, de az bizonyos, hogy gondolati-lag valahol igen messze jártam. Talán éppen ezért nem is kapcsoltam mindjárt, hogy kit látnak szemeim. Ahogy azonban ismerős járásával, fürkésző tekintetével magára vonta a figyelmemet, majdhogynem lesza-kadt az állam a csodálkozástól, hiszen aki betért az éttermünkbe az nem volt más, mint az egyik kedvenc hazai színészem: Fenyő Iván! Tudom, hogy a legtöbbőtöknek ez a név nem mond semmit, de meg tudom ma-gyarázni, hogy miért imádom!
Először is: jól néz ki, fiatal és nőtlen! J
Másodszor: külföldi filmekben előbb szerepelt, mint hazaiakban, ezért „nagggyon” jól játszik, teljesen hiteles, ha úgy tetszik: profi (gon-dolom, volt kitől tanulnia)! Ha őt látom egy szerepben, bele tudom élni magam a történetbe, elhiszem, hogy amit látok, az nem csak egy film. Nem akarom túlragozni, de a legtöbb hazai színésznél ez nem így van. Általában úgy játszanak, mintha színpadon lennének, ez pediglen a filmen túljátszásként hat. Bocsi, de ez van! (Bár ez csak az én magánvé-leményem, és szerencsére nem vagyok hivatásos kritikus.) Persze, az is lehet, hogy nem a szegény színészeket kellene hibáztatnom, hanem a rendezőket, a producereket, vagy éppenséggel az alacsony költségvetést, ami lehetetlenné teszi egy-egy jelenet háromszázhuszonötszöri felvételét. Nem tudom. Mindenesetre, úgy érzem, hogy kedvencem élből profi!
Harmadszor: szereti a szusit, amit én is imádok! Az apró rizsfalat-kák algalapocskába feltekerve, közepén mindenféle finom falattal (avo-kádó, uborka, stb.), wasabis szójaszószba tunkolva, fenséges! Eme egy-szerű, de nagyszerű japán étel számtalan formában létezik, gyakori a nyershalas, húsos változat is, de én csak növényeseket fogyasztok. Saj-nos, úgy tudom, Iván nem vegetáriánus, ez az egy hibája azért neki is megvan. Na, de ami késik, az nem múlik! Még áttérhet a húsmentes-ségre is, talán az éttermünkbe tett látogatása felébreszti a benne szuny-nyadó állatvédőt.
Szóval, a hőn szeretett Fenyő Iván betért a mi kis éttermünkbe! Mondanom sem kell, hogy köpni-nyelni nem tudtam, igaz nem is akar-tam. Egyedül volt, és csak én ismertem fel, hiszen senki más nem bámul-ta Őt úgy, mint én! … Jézusom! Ez igaz? Tényleg őt látom?
„Most mit tegyek?! ... El kéne szaladni egy papírért, tollért és kérni kellene egy autógrammot! ... Sőt, le kellene fényképezni, hogy nálunk volt! Mi több! Velem együtt kellene lefényképezni! .... Ami azt illeti, szívesen elfogadnék tőle egy-két puszit is! … Mit tegyek?! …”
Ehhez hasonló gondolatok cikáztak az agyamban, de nem bírtam mozdulni. Csak bambán és vöröslő fejjel néztem, ahogyan körbejárja az éttermet, megnézi a pulton lévő ételeket, beszélget a pultossal, aztán leül egy asztalhoz és az étlapot kezdi nézegetni.
„Most támadjam le, kaja előtt, vagy inkább majd utána? … Egyáltalán! Nem veszi-e zaklatásnak, ha odamegyek hozzá? … Valaki segítsen! … Azt hiszem lebénultam!”
Néhány perc múlva, amikor rájöttem, hogy van még időm, nem fog elrohanni, elkezdtem megnyugodni. Az izgalomtól lángoló fejem és a száraz torkom egy üveg jéghideg ásványvíz segítségével megnyugodott végre, és elkezdtem higgadtan gondolkodni, bár a szívem azért még kalapált rendesen. Azaz csak elkezdtem volna elmélkedni, mert ekkor meghallottam, hogy a pincértől kérdezget ezt-azt. Erősen figyeltem, miről beszélgetnek, hogy meggyőződhessek róla, valóban Iván az, vagy csak egy hasonmása. Azonban, sajnos, erre utaló hangfoszlányok nem jutottak el a fülemhez.
„Mi van, ha nem is ő az? … Mi van, ha csak nagyon hasonlít az általam imádott személyre? … Tök égő lenne, hogy odamegyek hozzá autógrammot kérni, és közben nem is ő az! …”
Ettől megint elbizonytalanodtam, és tagjaim kővé váltak.
„Valami bizonyosság kellene, hogy tényleg Ő az!”
Hirtelen beugrott, hogy levelet írok neki, és a pincérrel odakül-döm. Megkérdezem tőle, hogy az-e, akire gondolok.
„Miért ne tehetném meg? … Igen! Ez lesz a jó megoldás! Akkor nem járok úgy, hogy szemtől szemben kell pofára esnem!” Odamentem Pistihez (ő az egyik pincér), és elmondtam neki a problémámat, majd az ötletemet, amit végül is neki kellene végrehajtani. Még jó, hogy ő is fia-tal, alig 20 éves, úgyhogy könnyedén megértette az érzéseimet. Azonban jobb ötlete támadt! Felajánlotta, hogy majd ő megkérdezi a „páciens-től” szóban, végül is már beszéltek, és úgy is megy majd felvenni a ren-delését. Pisti nem volt berezelve, hiszen ő is férfi, és, mint férfi a férfival, könnyedén elbeszélgethet Ivánnal. Nagyon örültem ennek a tervnek, és meg is könnyebbültem egy kicsit, azonban nem sokáig lehettem nyugodt, hiszen hamarosan kiderült, hogy valóban Iván az! Ekkor megint izgul-hattam, hogy vajon mi lesz most! Fénykép kellene és aláírás is!!!
Hazaszaladtam, egyrészt a fényképezőgépért és papírért, másrészt anyuért, vagy valakiért, aki segíthetne nekem a továbbiakban. Sajnos, senki nem volt otthon, úgyhogy fel kellett készülnöm arra, hogy egyedül boldoguljak. Elővettem a gépet, kerestem noteszt és jól fogó tollat, és már rohantam is vissza, nehogy elbukjam az egészet a töketlensé-gemmel.
Még nem késtem le semmiről, amikor visszaértem, éppen a ven-dégkönyvet olvasgatta.
Elhatároztam, hogy odamegyek, ha törik, ha szakad, most minek izguljak itt tovább!? Szerencsére, rajtunk kívül nem sokan voltak a helyiségben, hiszen 4 órakor kevesen ebédelnek, vacsorához pedig még korán van. Odaálltam a közelébe, halkan ráköszöntem, majd kerek perec rátértem a lényegre. „Aszondom” neki:
– Ne haragudj, hogy megzavarlak! Adnál egy autogramot? – és már nyomtam is az orra elé a füzetet és a tollat.
– Persze, semmi gond. Nem zavarsz. Ülj le nyugodtan!
Innentől már minden ment simán. Bemutatkoztam, majd kérdezett ezt-azt rólam és az étteremről, s végül jól elbeszélgettünk. Nem mondom, hogy nem volt gombóc a torkomban, de örültem, hogy nem szállt inamba a bátorságom, és ez erővel töltött el. Amikor megérkezett az ebédje, udvariasan felálltam, hogy tudjon nyugodtan enni. Végül kaja után egy rakás képet készítettem róla meg a dolgozókról, a Pisti meg kettőnkről, úgyhogy minden tök jól alakult. A legjobb képeket aztán bekereteztettük az aláírásával együtt, és kifüggesztettük a falra.
Ja, és – persze –, írt a vendégkönyvbe is! Tetszett neki az étter-münk! Megígérte, hogy elgondolkodik a vegaságon is. J
..."
|